2018-02-23 01:36 blog2018/3 Ellenzéki kétségek
Pár hét alatt sok minden történhet még, de mai tudásunkkal nem lehet kérdéses, hogy a pártok versenyében a Fidesz fogja a legtöbb listás szavazatot szerezni április 8-án. Általában ezt szokták leegyszerűsítve úgy megfogalmazni, hogy biztosra vehető a kormánypárt győzelme. E győzelem mértéke - és így az, amit a politikában győzelemnek neveznek - azonban attól függ, hogy mi történik majd a 106 egyéni választókerületben. Ha a 2014-es választáshoz hasonlóan tarolnak a Fidesz jelöltjei, és az ellenzék csak 10 körüli egyéni sikert ér el, a kétharmados többség is elérhető. Ha viszont 40 körüli egyéni mandátumot veszít a kormányoldal, az abszolút többség és vele együtt az önálló kormányzás is veszélybe kerülhet. (Mindez persze függ a listás eredményektől is, de nagyjából ezek a határok.) Hogy a három forgatókönyv (kétharmados többség, abszolút többség, relatív többség) közül melyik válik valóra, az ma már legkevésbé a Fideszen múlik. A kormányoldal minden kártyát kitett az asztalra: ismerjük a jelöltjeiket, látjuk a témáikat, világos a stratégiájuk. Ha tartogatnak is még néhány meglepetést a véghajrára, az már az alaphelyzeten nem fog sokat változtatni – saját magukkal és támogatóikkal szemben pedig éppen az a céljuk, hogy már semmi ne is változzon. Az egyéni választókerületek végeredménye így ma leginkább két szereplőn múlik: az ellenzéki pártokon és a kormányváltást akaró választókon. Előbbiektől függ, hogy mennyire lesz tagolt, megosztott a kínálat az esélyesnek gondolt körzetekben, utóbbiak pedig a részvételi arányukkal, valamint az át- és taktikai szavazási hajlandóságukkal szólhatnak bele a küzdelembe. A politikai vitaműsorok többsége jó ideje azzal foglalkozik, hogy miért nem tudnak az ellenzéki pártok együttműködni, miért nem állapodnak meg valamilyen koordinált indulásban a választókörzetek egy részében, illetve, hogy lehet-e még ebben a folyamatban változás a kampány hajrájában. A véleményvezérek, értelmiségi guruk megközelítései sok esetben erősen érzelemvezéreltek és kioktatók. A pártok reakciói sem mindig színvonalasabbak, időnként azonban szerencsére őszinték, vagy inkább önleleplezők. Az ellenzék együttműködésének legnagyobb gátja az, hogy politikai értelemben ma nincs ilyen szereplő Magyarországon. „Ellenzékek” vannak, de azonosan gondolkodó és cselekvő ellenzék nincs. Bármennyire triviális, sokan mégis elfelejtik: a politikai döntések ma nem a kormánypárt-ellenzék dimenzió mentén születnek, az ellenzéki térfélen minden politikai erő a saját logikája, saját érdekei alapján cselekszik. A kormányoldalon más a helyzet: a KDNP egy ideje már mindenben azonosul a Fidesz céljaival, alárendeli magát a közös érdekeknek, mert biztos abban, hogy ez a saját érdeke is. Az ellenzéki térfélen azonban még az együttműködésről megállapodott MSZP és DK is biztos abban, hogy a saját érdeke több ponton ellentétes a „szövetségesének” érdekeivel. Az LMP vagy a Jobbik pedig ennél sokkal-sokkal messzebb áll attól, hogy a nagy kérdésekről közös fejjel gondolkodjon. Miközben mindenki a kormányváltás fontosságáról beszél, ezt a célt minden szereplőnél megelőzi egy másik elvárás: a saját helyzetük javítása. (Bokros Lajos például addig mondogatta, hogy számára semmi sem fontosabb a kormányváltásnál, amíg végül – nyilvánvalóan politikai számításból - kihagyták az MSZP-DK megállapodásból, és most már – nyilvánvalóan politikai számításból - egy kicsit sem fontos számára a kormányváltás nulladik feltételeként korábban megjelölt „egyetlen induló” garantálása az egyéni körzetekben, hanem „ráindul” az esélyesnek tartott baloldali jelöltekre. Bosszúnak biztosan megfelel a terve, de akár zsarolásként is értelmezhető, amivel akár még esélye is lehet valamilyen későbbi megállapodásra.) Miután a politika az érdekek nélkül nehezen lenne értelmezhető és művelhető, az ezzel a helyzettel szembeni értelmiségi értetlenkedés és fanyalgás csak időpocsékolás. Ha az elmúlt években akadt volna olyan kiemelkedően tehetséges ellenzéki politikus, aki szívós munkával magához tudta volna vonzani a kormányváltást akaró szavazók elsöprő többségét, vagy meg tudott volna valahogy állapodni az ellenzéki pártokkal arról, hogy az ő vezetésével induljanak a választáson, akkor lenne ellenzéki egység, egy irányba tartó ellenzéki gondolkozás, stratégia és persze közös egyéni jelöltek sokasága. Látjuk, tudjuk: a két lehetőség egyike sem történt meg, így az ellenzéki pártok vezetői értelemszerűen a saját fejükkel gondolkodnak. Azt vizsgálják, hogy a saját politikai hatalmuk/erejük szempontjából melyik megoldás látszik a legjobbnak. A mérleg egyik serpenyőjében csupa veszteség van: ha egy párt visszalépteti valahol a jelöltjeit, akár csak egy helyen is az országban, akkor veszít. Veszít költségvetési támogatást, veszít töredékszavazatokat és veszít feltehetően azon a helyen listás szavazatokat is, mert a potenciális szavazóinak egy része elbizonytalanodhat, ha ott helyben a pártnak nincs saját jelöltje. Minél több helyen teszi meg ugyanezt, minél több helyen lép vissza, a veszteség egyre nagyobb. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen visszalépést el is kell tudni magyarázni a választóknak. Bizonyára sokan örülnének annak, ha létrejönne valamilyen ellenzéki megállapodás, de az egyes pártok elkötelezett szavazói azért vannak az MSZP/DK/LMP/Jobbik táborában, mert azt a pártot kedvelik, nem egy másikat. Ha a pártjuk egy másikkal szövetkezik, különösen, ha eddig a politikája arra épült, hogy ilyet nem fog megtenni, akkor ez okozhat csalódottságot, vezethet elforduláshoz is. Újabb veszteség, nehezen felbecsülhető – hiszen hipotetikus helyzetről van szó – nagyságban. Mindez persze nem jelenti azt, hogy csak a megállapodás ellen szóló érvek léteznek. A magyar politikatörténetben korábban is előfordult már, hogy két párt – amelyek addig nem látszottak annyira együttműködőnek – választási szövetséget kötött. Az 1998-as választás előtt például a Fidesz és az MDF hozott tető alá egy megállapodást, amelynek értelmében a választókerületek egy részében közösen állítottak egyéni jelölteket. A céljuk nyilvánvaló volt: maximalizálni a mandátumokat (és valamelyest nagyobbnak is mutatni magukat, mint egyedül lennének). Az MDF 1998-ban ennek a megállapodásnak köszönhetően jutott egyáltalán be a parlamentbe, hiszen listás eredménye nem érte el a küszöböt, a Fideszt pedig a kormányváltáshoz és az erő felmutatásához segítette a konstrukció. Úgy gondolták, hogy megéri nekik az együttműködés, ezért megkötötték, és meg is magyarázták a választóiknak. Ma egy ellenzéki párt két dolog miatt lehetne érdekelt a koordinációban. Egyrészt akkor, ha úgy gondolja, hogy az egyéni kerületi megállapodás nyomán több mandátuma lesz, mint anélkül volna. Másrészt, ha hisz abban, hogy a megállapodás nyomán esély mutatkozik a mai kormányoldal meggyengítésére: azaz ennek köszönhetően nem lesz a Fidesznek kétharmada vagy abszolút többsége. Egy újabb fideszes kétharmad minden ellenzéki pártnak rosszat tenne, hiszen a parlamenti erejük, befolyásuk minimálisra csökkenne. Ha pedig a Fidesznek nem lenne még abszolút többsége sem, az mindenkinek jelentősen növelné az erejét, hiszen a játékterük tágulna, a befolyásuk – bármi is lenne egy ilyen helyzetnek a kimenetele – erősödne. A „több mandátum” kérdése – ahogy ez a politikában lenni szokott – nem csupán matematika. Kell hozzá jövőbelátás is, ezért annyira nehéz. Tudni kellene hozzá a korábban említett veszteségeket: mennyi töredékszavazat veszne el, hány listás szavazat maradna el. S tudni kellene a nyereségeket is: ha lenne megállapodás, azokban a körzetekben, ahol az ő javára lépnek vissza, a többi párt szavazói hajlandóak lennének-e átszavazni, segítene-e a megállapodás abban, hogy ott is nyerjenek, ahol enélkül nem nyertek volna. Az átszavazási hajlandóságra ismerünk kutatásokat, amelyekből kiderül, hogy a baloldaliak inkább hajlandóak átszavazni a Jobbik jelöltjére, mint fordítva, de azért én ellenzéki pártvezetőként ezeket olvasva nem hinném azt, hogy már minden tudás a birtokomban van a megalapozott döntéshez. Ismétlem: hipotetikus helyzetekről beszélünk, és azt várjuk a választótól, hogy mondja meg, mit fog tenni (nem csupán gondolni, hanem tenni) egy olyan helyzetben, ami ma nincs. S akkor ott van a lényegi kérdés: egy ilyen konstrukció közelebb vinne-e az Orbán-kormány leváltásához, vagy legalább a gyengítéséhez Ha minden szereplőnek egyénileg hasznos (mert mindenki több mandátumot szerez, mint szerezne nélküle), akkor persze az ellenzék közös célját is segíti, de miután éppen most beszéltük meg, hogy az egyéni hasznosság egyáltalán nem garantálható, nem könnyen előrejelezhető, az sem nevezhető világosnak, nyilvánvalónak, hogy végül jobban jönne-e ki belőle az ellenzék, mint ha nem indulna el ebbe az irányba. Kockás papíron, tévéstúdiókban sok minden evidens, ami a politikai döntéshozó számára – aki végül a vásárra viszi a bőrét - messze nem az. Az együttműködés kérdése, mint a banalitásnál kicsit is bonyolultabb bármely ügy, egyrésztekből és másrésztekből áll. Dönteni persze csak az egyik irányba lehet, de a válasz nem automatikus és nem evidens. Miután a politikai döntésekre erősen hatnak a „bizonyítékok” és az azok hatására kialakuló „hangulatok”, várható, hogy a vasárnapi hódmezővásárhelyi választásnak ebben az ügyben komoly szerepe lehet. Annak ellenére is, hogy tudjuk, egy mérés nem mérés, egy időközi választásból pedig hiteles módon csak az adott helyre és időpontra lehet érvényes következtetéseket levonni. Az eredmény értelmezésénél nem lehet eltekinteni attól sem, hogy Hódmezővásárhely a jobboldal talán legerősebb fellegvára, mint ahogy azt is figyelembe kell majd venni, hogy ott a Fidesz jelentős részben Lázár Jánost jelenti, és egy alapos elemzésben az ellenzéki induló személye, karaktere sem kerülhető meg. Ennek ellenére, ha Márki-Zay Péter a várakozásoknál jobban szerepel, megszorítja vagy akár óriási meglepetésre le is győzi a fideszes riválisát, akkor biztosan beindul majd a Fidesz végéről és az ellenzék esélyeiről szóló diskurzus, ami feltehetően hatással lesz az együttműködéssel kapcsolatos ellenzéki döntésekre is. Egy ilyen esetben nagy lesz a belső csábítás és a külső nyomás arra, hogy elinduljanak a vélt vagy valós mandátummaximalizálás felé. Ha viszont még megszorítani sem sikerül az ellenzéki közös jelöltnek a Fidesz politikusát, s akár a korábbi választásnál is nagyobb lesz Hegedűs Zoltán fölénye, akkor az egyéni utak kaphatnak megerősítést, és legfeljebb a kétharmadtól félve léphetnek valamilyen korlátozott megállapodás irányába az ellenzéki pártok. Vasárnap este okosabbak leszünk. Nem, nem azt fogjuk tudni, hogy mi lesz április 8-án. De azt igen, hogy a politikai szereplők gondolkodása a választási esélyekkel és az együttműködés értelmével kapcsolatban milyen irányba fordulhat.
blog2018/3 Ellenzéki kétségek